Rohini Prijá déví


Napkelet rejtett kincsestára

A mai tudomány azt tanítja, hogy az ember több, mint 1 millió évvel ezelőtt jelent meg a földön, Jáván, Kínában, Afrikában. Ekkor még semmiben sem különbözött a majomtól, csak néha felegyenesedve járt. 900.000 évig élt így az ember, ha ugyan embernek lehet nevezni egy időnként két lábon járó majmot. Kr.e. 100.000 körül kezdett el szerszámokat, vagyis megmunkálatlan köveket használni, és ez így ment 70.000 évig, pl. a Düsseldorf közelében levő Neander-völgyben. Kr.e. 30.000-ben jutott eszébe, hogy a köveket megmunkálja, aztán Kr.e. 6000 körül varázsütésre megjelent a kultúra. Gordon Childe angol tudós azt mondja, az ember ekkor fordult agresszíven a környezete ellen.

Még elképzelni is nehéz 900.000 éves, 70.000 éves stagnálást, tétlenséget, meg a máról holnapra végrehajtott nagy változtatásokat. Miféle ember volt az, akinek 900.000 évig nem jutott az eszébe, hogy felkapjon a földről egy megmunkálatlan követ, amit pedig még a csimpánz is megtesz? Mi történt Kr.e. 30.000-ben Cro-Magnonban és Altamirában, amitől egy szánalmasan primitív lény hirtelen barlangok falára festett, és olyan módon temette el a halottait, ami fejlett vallásos elképzelésekre utal?

Sokan azt mondják, földönkívüliek érkeztek, ők vezényelték le a nagy történelmi sorsfordulókat. Ez azonban semmit sem mond arról, hogyan keletkezett a kultúra, vagy egyáltalán az élet azon az idegen bolygón.

Tény, hogy a föld vagy az ember történetének voltak (és vannak) olyan időszakai, amikor egyes csoportok vagy népek barlangokban, rendkívül primitív körülmények között éltek; de ilyen csoportok vannak ma is, pl. Kínában. Egy helyi katasztrófa, árvíz, járvány vagy politikai-vallási üldözés könnyen indíthat arra egy csoportot, hogy elhagyatott, nehezen megközelíthető helyeken keressen menedéket. A nyugalomért cserébe megelégedtek a nagyon behatárolt lehetőségekkel, akár visszatértek a gyűjtögetéshez és a vadászathoz.

A múlt század 40-50-es éveiben még Budán is éltek emberek barlanglakásokban, és bár nem kőszerszámokat használtak, jól megvoltak a modern civilizáció úgynevezett áldásai nélkül.

Egészen biztos, hogy nem volt csaknem 1 millió évig tartó kőkorszak, de úgy Kr.e. 5000 körül az emberek felfedezték maguknak a követ.

A kövek persze addig is ott voltak körülöttük, különösen a hegyekben, fel is használták építőanyagként. A kő jelentősége azonban drámaian megváltozott. És most nem a drágakövekről szeretnék beszélni, amelyek szép színükkel és ritkaságukkal bűvölték el az embereket. A kő került elő a maga egyszerű valóságában, mint gránit, mészkő vagy homokkő. Sok helyen hitték, hogy a kövekben magasabb rendű erők, szellemek élnek. Mondják, hogy a kő energiáját ma is megtapasztalhatja, aki ráteszi a kezét Harold köveire, Trelleckben (Monmouthshire). Három hatalmas kőből áll ez a menhir csoport, amelyek közül kettő az idők folyamán megdőlt. Néha olyan erős ez az energia, hogy fellöki a közeledőt, ezt is mondják. A mexikói indiánok szerint élők és holtak lelkei laknak a kövekben. Másutt magát a követ tekintették élőlényeknek, különösen a meteorokat. Rendszeresen etették-itatták őket, nehogy az „égi kő” maga vegye el azt, ami – vagy aki – neki megtetszik.

Mivel ebből a korszakból még nincsenek írásos emlékek, csak a ma is élő népszokásokból következtethetünk arra, mit gondoltak eleink a kövekről, miért tisztelték őket. A kelet-afrikai nubák pl. úgy tudták, a kövek ölni tudnak: egy éven belül meghal az, aki véletlenül olyan kőre ül, amelyen előbb a király foglalt helyet. A Felső-Nílus vidékén egyes kövek esőt hoznak, mások szárazságot. A perui indiánok egy szép fiatal lányt adtak feleségül egy emberforma kőhöz, amelyet Istenként tiszteltek. Ettől kezdve a lánynak szüzességben kellett élnie, ő végezte a felajánlásokat, nagy tiszteletben tartották őt is. Az ír halottsiratás, az uilagone alkalmával köveket állítottak fel, és kérték a halottat, hogy azok közül válasszon lakhelyet. Tyanai Apollonius a hónap minden napján más követ viselt, hogy összhangban legyen az égiekkel. Sok helyen hitték, hogy az időjárással és minden viszontagsággal dacolni látszó, hatalmas sziklák erősebbek a gonosz szellemeknél, és még egy kis darabjuk is hatékony védelmet nyújt. Nagy becsületük volt a természettől fogva színes sávokkal, pontokkal vagy csillámmal díszes, illetve a lyukas köveknek.

Madagaszkáron a ház egyik oszlopa tövében elásott kőtől elvárták, hogy jó szerencsét biztosítson. A stop-stone, állító kő dolga az volt, hogy elhárítsa a vetélést. A badacsonyi Rózsa-kő a szerelmesek kívánságait teljesíti. Skóciában vízzel lemosták a „győzelem köveit,” a hegyikristályokat, embert és állatot gyógyítottak ezzel a vízzel. A Kabbala szerint bizonyos kövekkel óvatosan kell bánni, mert azokban a Ruchim vagy Ruchoth, a halottak szellemei élnek. A neoplatonikus Psellus a mágusokról, vagyis a zarathustriánusokról írja a 11. században, hogy volt egy „Mnizurin” nevű kövük, azzal űzték el a démonokat. A mnizurin szó valószínűleg az avesztán nisanhareti, védeni, óvni szóból származik, és a neoplatonokusok teljesen természetesnek tartották, hogy léteznek ilyen kövek.

Az indiai Poona-tól 24 km-re délre van egy Sivapur nevű falu, egy szúfi szent síremlékével. A síremlék előtt egy nagy gránittömb hever. Ha pontosan tizenegyen állják körül, és a megfelelő hangmagasságban éneklik ezeket a szavakat: „Kamar Ali Dervis”, a kő fölemelkedik a levegőbe, majd nagy robajjal visszaesik.

A régi Európában általánosan elterjedt, hogy az emberek egy kőre esküdtek: a kő ereje és tartóssága megerősíti az esküt. A régi dán krónikás, Saxo Grammaticus írja: „Amikor a régiek királyt választottak, földbe ágyazott kövekre álltak, és így adták le a szavazatukat.” A koronázással kapcsolatos a híres Stone of Scone, a koronázó kő, vagy a végzet köve. Egy polcon van, a koronázó szék alatt, a Westminster Abbey-ben, és a 13. századtól kezdve minden brit uralkodó ott ült fölötte a koronázási ceremónián (kivéve I. Máriát). Senki nem tudja biztosan, honnan van ez a kő; hagyományosan a párna, amelyen Jákob feküdt, amikor az angyalokról álmodott. Később a jeruzsálemi templomban helyezték el, és Juda királyait koronázták fölötte. Aztán, a Kr.e. 4. században az utolsó judeai király lánya és Jeremiás próféta Egyiptomon és Spanyolországon át Írországba mentek a kővel. A hercegnő egy ír király felesége lett, és az ír királyokat koronázták a kő fölött.

A legenda azzal folytatja, hogy a követ Kr.u. 500 vagy 900 körül Skóciába vitték, amikor a pikteket legyőzték, és Írországnak és Skóciának közös királya lett. A követ Scone-ban őrizték (innen a neve), és 34 skót királyt koronáztak felette. Tény, hogy 1297-ben I. Edward Londonba vitte, és elhelyezte az újonnan készített széke alatt, a Westminster Abbey-ben. 1950-ben skót nacionalisták elrabolták, és elrejtették Skóciában, de 1951-ben megtalálták, és visszahozták az Apátságba. Most is ott van, és minden turista lelkiismeretesen megtekinti.

Nem a Scone az egyetlen efféle kő. Az O’Neillek is őriztek egy avató követ Tullaghoge-ban, ami ma csak elhagyatott, fákkal benőtt terület. Nagy kőtömb volt ez, amelyet állítólag Írország védőszentje, Patrick áldott meg. 1602-ben összetörték, vagy nyoma veszett. A másik avató kő ma is megvan Írországban, Londonderry mellett, ez a szent Kolumbán köve. Két lábnyom-szerű bemélyedés van rajta, erre álltak mezítláb az O’Dohertyk vezérei, hogy fölvegyék a kiáradó energiákat.

Híres még a király köve Kingston-upon-Thames-ben, amely a városnak is nevet adott. Kr.u. 900-tól kezdve hét angolszász királyt koronáztak felette. Ma a Guildhall mellett, a szabadban áll.

A London Stone-t, London kövét egykor a St. Swithin templomban őrizték. Sokan tisztelték, fölötte kötöttek szerződéseket, a proklamációkat a kövön állva olvasták fel. Ma a Cannon Street-en van egy falfülkében, és rács védi a rongálóktól.

Nagyon fontos volt a kövek színe is. A berill zöld változatát Szent Tamás kövének nevezték, elvárták, hogy meggyógyítsa a sárgaságot és a májbajt. A vörös vérkő lecsillapítja a haragos embert, véd a szemmelveréstől. Özveggyé lesz az asszony, aki piros gránátkövet visel, ezt úgy is hívták, pietra della vedovanza, az özvegység köve. Legjobb a kék színű kő, amely az indiai hagyomány szerint Brahmá könnyéből keletkezett; kinyitja a lezárt ajtókat, lecsillapítja az elmét, lehetővé teszi a tiszta és szent életet. Egy középkori mű szerint a lilás színű kövek megvédenek a betegségektől, engedelmessé teszik a gyerekeket; a zöld kövek termékenységet illetve férfiasságot adnak; sárga kő hasznos a sárgaság és a májbaj ellen; piros kő megállítja a vérzést, véd a tűztől és a villámtól; a barna kő sok betegség ellen jó; a fekete és fehér kövek a gonosz szemtől óvnak; a kristályos szerkezetű kövek elhárítják a boszorkányok mesterkedéseit.

A régi Indiában nem volt kőkultusz. Az Indus-Szaraszvati kultúra téglából építkezett, és a célszerűséget tartotta szem előtt. Csak a Maurja korban (Kr.e. 4. század) kezdtek hatalmas monolit oszlopokat állítani, amelyeken sokszor ott van Asóka király felirata; bár lehet, hogy egyes esetekben a felirat későbbi, mint maga az oszlop. A kövek Csunár homokkő bányájából származnak, 25 mérföldre, délnyugatra Benáresztől. Jelenleg 30 ilyen oszlop áll Indiában, Száncsitól a nepáli Taráig. Ezeket egyetlen kőtömbből faragták, és egy oszlop súlya legalább 50 tonna.

Az 5-8. századokban épültek Ellura hindu, buddhista és dzsaina monolit alkotásai, templomok és szobrok; valamint a Madrasztól délre eső Mámallapuram 17 monolit kőtemploma. Menhireket és kőköröket is állítottak Indiában, amelyek hasonlítanak Anglia jólismert megalit struktúráihoz; régészeti feltárásuk még nem történt meg. Egy helyen több száz kőtömb áll, olyanok, mint összegyűlt, csuklyás szerzetesek. Az arcok helyét cinóberrel festették be. Nem tudjuk, hogy ezeket a köveket kik és miért állították fel.

Régi kőtisztelet emléke lehet, hogy a bráhmana fiúnak avatásakor egy kőre kell lépnie, és közben a papok többször is elismétlik: „Lépj erre a kőre. Légy olyan szilárd, mint a kő.” Néhol ezt a szertartást a házasságkötéskor is megismétlik.

A megalit kultúrának számos emléke maradt Görögországban, amelyek közül a legismertebb a mükénei oroszlánkapu. Azt mondják, küklopszok, egyszemű óriások építették. A falak kövei habarcs nélkül, hézagmentesen illeszkednek egymáshoz, és ezt az építési módot is a küklopszokról nevezték el. A kapu a tetején egymással szembe forduló, hátsó lábaikon álló oroszlánokról kapta a nevét, Kr.e. 1500-ban épült. Kb. 100 évvel később Mükéne leégett, és soha nem építették újjá.

A régi görögök durván faragott oszlopokat állítottak fel az utak mentén, ezeket Hermész köveinek nevezték. Valószínűbb, hogy csak útjelzésekként szolgáltak; de kőből készültek az oltárok is, amelyeket olajjal bekentek, és ahol felajánlásokat végeztek. Különösen tisztelték az égből hullott köveket, a meteorokat, vagy azokat, amelyekbe villám csapott. Két meteorkő állt Athén piacán, és az volt a szokás, hogy az egyiken a panaszos, a másikon a vádlott állt, miközben a bírók kihallgatták őket, és meghozták az ítéletet.

A leghíresebb kő persze az volt, amelyet a hagyomány szerint Rheia adott át Kronosznak az újszülött Zeusz helyett. Ezt Delhiben őrizték, és mindig csöpögött róla az olaj.

Mindenféle csodálatos kőről tudtak a görögök. Orfeusz nagy mágneskővel vonzotta maga köré a hallgatóságot, Püthagorasz sokat foglalkozott a kövek mágikus természetével. Volt olyan kövük, amely semlegesítette a kígyómérget: porrá kellett törni, és rászórni a sebre. Ilyen kövek csak kígyók fejében „teremnek.” A tejkövet mázsörben feloldották, és a szoptatós anyának adták, hogy sok teje legyen; ez a szokás még a 19. században is élt Albániában.

Hatalmas kőépítményeket találunk Egyiptomban. Más megalit struktúrákhoz hasonlóan a piramisok is temetkezési célokat szolgáltak. Csak a legnagyobb, a Kheopsz vagy Kufu piramist szőtte be színes fátyollal a legenda. Ez a 146 m magas, mindegyik oldalán 233 m széles piramis 20 éven át épült, és az építői mindent megtettek annak érdekében, hogy a sírokat ne háborgassák. Alaposan elrejtették a bejáratot, sehova sem vezető járatokat és lépcsőket készítettek, a folytatódó utat csapóajtóval rejtették el.

William Flinders Petrie 1889-ben hatolt be a Kheopsz belsejébe. A két szarkofág üres volt, a padló tisztára volt seperve. Megindult a találgatás: sírrablók jártak itt, vagy a nagy piramis csak dísznek épült, és a fáraó máshol alussza örök álmát.

A sírkamrákhoz jól elrejtett levegőaknák vezetnek, ami valószínűsíti, hogy ezeket a helyeket nem temetkezési célra használták. Sajnos a piramidológia tudománya egy idő után csak vadhajtásokat hoz.

Egy kopt hagyomány szerint nem Kheopsz építette a nagy piramist, ő csak átalakította. Maszudi, egy középkori kopt történész pontosan tudja, hogy Szurid király volt az építtető, mégpedig a vízözön előtt. Jóslatot kapott, hogy a vízözön mindent el fog pusztítani, ezért minden titkos tudást, asztronómiai. Matematikai és geometriai ismeretet beleépíttetett a piramisba. Az arabok pedig azt mesélik, időnként lángok vagy fény-nyalábok csapnak ki a kövekből, ez azt mutatja, hogy még mindig nagyon sok kincs van elrejtve a piramisban.

A Kheopsz piramist nem fejezték be teljesen. Egyiptom azonban tele van más óriási kőépítményekkel: lépcsőzetes és hagyományos piramisokkal, hatalmas templomokkal, masztabákkal, embereknek és állatoknak szánt kőkoporsókkal. Mindegyikben okkult bölcsességet keresnek, a gizehi szfinxtől az abu szimbeli templomokig és a hieroglifákkal teleírt obeliszkekig, amelyek egyike Kleopátra tűje néven London egyik nevezetessége lett.

A cinikusok azt mondhatják, persze hogy kőből építkeztek Egyiptomban, hiszen az ember mindig azt az anyagot használja, ami bőségesen előfordul, vagyis olcsó. Ez nem egészen igaz. Mezopotámiában, a két folyam közén kevés volt a kő, mégis épültek kőtemplomok és paloták, vannak kolosszális monolit szobrok, és leheletfinom, virágcsipkés kőfaragások is. Az ősi mezopotámiai kultúrák helyét elfoglaló arabok gyűjtik a köveket, azt gondolják, minél régebbiek, annál biztosabban meg lehet tanulni belőlük a „bölcsességet.”

A mekkai szentély délkeleti falába beépítette fekete kő meteorit eredetű, és már jóval Mohamed fellépése előtt tisztelték. A hagyomány szerint Gábriel angyal adta Ábrahámnak. A környék szent dombjait, Szafát és Marvát is nagy kövekkel jelölték meg. Muzdalifában három kőoszlop áll, a Sátán jelképei – ezeket a zarándokok megdobálják kövekkel, és állatokat áldoznak a szegényeknek. Kövekkel a kövek ellen… De kővel jelölik meg a mohamedánok Mekka irányát is, hogy ima közben tudják, merre kell fordulniuk. Rúmi írja, a szúfi költők szimbolikus nyelvén:

Hajnalodik.
Te csak töltsd a bort.
Lassú halál a józan élet.
Add ide kancsóm, megköszönöm,
Ott van a kis imakövön,
Én mindig arra fordulok.
Ne mondd, hogy ez nem jó dolog.

A lapis philosophorum vagy lapis philosophicum, a bölcsek köve talán egyiptomi találmány, mint ahogy maga az alkímia is, az Egyiptomot jelenti Al-Kemi, fekete föld szóból. Egyiptomban mindig tiszteltek bizonyos köveket, amelyeknek mágikus vagy természetfeletti erőket tulajdonítottak. Plutarchos azt írta, hogy a legszentebb kövük, a Kyphi sokféle anyagból áll: aranyból, ezüstből, egy kék és egy zöld ásványból. Más szerzők szerint ilyen kő nincs a természetben, hanem csakis Edfuban készül aranyból, ezüstből, chenemből, mafekból, hertesből és nesenemből. Nem tudjuk, hogy ezek milyen kövek vagy ásványok. A Lapis Memphiticus vagy memfiszi kő abban a hírben állt, hogy minden fájdalmat megszüntet. Dioscorides azt írja, olyan, mint egy kis, kerek kavics, de szépen csiszolt és fényes. Porrá törik, rászórják arra a testrészre, amelyet operálni akarnak, és a por úgy működik, mint valami helyi érzéstelenítő. Plinius úgy tudja, borba vagy vízbe keverik és megisszák, ez a por minden fájdalmat lecsillapít.

Vannak, akik azt mondják, hogy az alkímiát nem a régi egyiptomiak, hanem az arabok találták ki. Halid ben Jezid lett volna az első arab alkímista, egyébként egy Marianosz nevű görög szerzetes tanítványa. Geber (Dzsafar) kúfai tudóst is az alkímia atyjának nevezik, de lehet, hogy ő meg görög származású – a dzsabar szó eretneket, idegent jelentett, megvető értelemben. Halid ben Jazid vagy egy másik Halid szultán volt, és mint egy korai Rudolf császár, alkímistákkal vette körül magát az udvarában. Beszélnek egy Khalid ibn Jazidról is, aki a 7. században élt volna Damaszkuszban, és talán látta a bölcsek kövét. Azt mondja róla, minden színt egyesít magában, egyszerre fehér, vörös, sárga, kék és zöld. Persze ezek szimbolikus színek, és könnyen lehet, hogy a sok Halid ugyanaz a személy; éppen úgy az is lehetséges, hogy nem élt soha.

Al-Razi a 8. században egy aludel nevű folyadékkal készített aranyat. Biztosan igaz, hiszen ő maga mondja.

Nem ez az első eset, hogy kiderül: a bölcsek köve nem is kő, hanem valami egészen más anyag. Tűzből és vízből van, kő de nem kő, Istentől jön, de nem Istentől jön, embertől születik, mégis állatból, növényből és ásványból van, ismeretlen, és mégis ismeri mindenki, általában értéktelennek tekintik, nem ismerik fel rendkívüli értékét. Néha tojásnak nevezik. Zoszimosz, aki a Kr.e. 3. században, Felső-Egyiptomban élt, egy fekete ősanyagra (materia prima) vezette vissza az elemeket, szerinte ezzel az ősanyaggal lehet aranyat csinálni. Synesius (4. sz.) azt mondja, a bölcsek köve nemes, mint az eggyé vált négy elem (föld, víz, tűz, levegő). Raimundus P. Lullus és Arnoldus de Villanova szerint fehér illetve vörös tinktúra, Paracelsusnál sötétvörös kő, Berigard de Pisa piros porról vagy elixirről beszél. Az angol Dee és Kelley valamilyen port használtak, de nem sok sikerrel, mert Dee koldusszegényen, Kelley pedig börtönben halt meg. Helvetius és Sethon sárga porról tudnak, Flamel vörös kőről írt (a vörös oroszlán), Trismosin a Splendor Solis-ban fehér esszenciának mondja. Futottak még az alkahest, amely mindent felold, „mint a meleg víz a jeget,” és finomra tört üvegként csillog (Von Helmont, 17. sz. eleje), nátriumszulfát (J.R. Glauber, 17. sz.), néha rubin, néha barna színű, rendkívül súlyos kő (Basil Valentine), fehér por (J.I. Hollandus, 17. sz. eleje, valamint James Price, 18. sz.), skarlátszínű granulátum (G. Starkey, 16-17. sz.), brilliáns közepében, lángokon kotló kétfejű sas (J.A. Knapp), háromszög, amelybe a higany és az arany kettős jelét írják, és hét koncentrikus kör veszi körül, az aranycsinálás hét folyamata (Mylius).

Egy modern indiai alkímista, Aquil Khan valamilyen tejes nedvű gyomnövényt használ. Idries Shah hat receptet ad az aranycsináláshoz, de egyikhez sincs szükség a bölcsek kövére. Az egyik recept szerint fekete gyantát, vasreszeléket, vörös ként, boraxot, vörös arzént, ezüstöt és egy kis szómalevet kell elkeverni, a másik szerint vörösrezet, alumíniumot, szenet, faszenet és egy kevés aranyat. A kő, ami nem kő, nemcsak a fémeket alakítja át ezüstté vagy arannyá, hanem minden betegséget meggyógyít, meghosszabbítja az életet, sőt nem más, mint a lelki fejlődés szimbóluma. Már csak ezért is kívánatos lenne megszerezni, de alkímista íróink hiába olyan bőbeszédűek, minél többet beszélnek, annál jobban elrejtik a mondanivalójukat.

A kínai alkímistákat kevésbé érdekelte az aranycsinálás, ők inkább halhatatlanokká akartak válni. Egy titokzatos port készítettek, a huantan-t, ez volt „a bölcsek köve.” Mind nagyon nagy tudósok voltak, csak azt az egyet nem sikerült megmagyarázniuk, hogy miért olyan jó halhatatlannak lenni, itt ezen a földön, ebben a testben.

Már említettem, hogy volt egy történelmi időszak, amikor a föld megtelt megalit struktúrákkal. Még a legendák is hasonlóak: valamilyen varázserő mozgatta a hatalmas kőtömböket, pl. a Húsvét-szigeti szobrokat. Palesztinában legalább 2000 dolment találtak, számtalan cromlechet és menhirt, ezekben áldozó, illetve temetkező helyeket sejtenek. Máltán három hatalmas kőtemplom áll. A kövek felületét szépen megmunkálták, az építményeknek valószínűleg tetejük is volt. Az etruszkok földalatti és dombokba rejtett sziklasírokat vájtak, azokat gazdagon díszítették. A perui Cuzco-ban fennmaradt egy pontosan illesztett kövekből rakott fal, amelynek építését az isteneknek tulajdonítják. Állatszobrokat is faragtak óriási kőtömbökből, pl. jaguárt, mintha csak viaszt formáltak volna. Legalább részben emberkéz művei az észak-amerikai mound-ok, különös formájú dombok vagy építmények, a legtöbb állatalakú. A formákat csak az értékelheti igazán, aki azokat a levegőből szemléli. A mound-ok kamrákat rejtenek, kőkoporsókkal, kőoltárokkal berendezve.

Az európai megalit kultúrák közül a legjobban ismertek a dán Steendysser, a niedersachseni Óriás-sír (Hünengrab), a saumuri Tündérbarlang és a Herrburg Mecklenburg mellett. Ez utóbbi nem vár, hanem egy nagy kövekkel kibélelt sír egy mesterséges halom belsejében, ahol egy törzsi vezért vagy főembert temettek el a feleségével és nyolc szolgájával együtt. De sehol nincs annyi megalit emlék, mint Nagy-Britanniában és Írországban, föl egészen a Shetland szigetekig. Mindenféle típus előfordul itt: menhir vagy álló kő, dolmen vagy cromlech, kőasztal, kő-körök és sugérutak, a fogous-nak nevezett földalatti kamrák (raktárok vagy menedékhelyek), a weem-ek (földbe vájt házak), dene-holes (lyukak, mészkősziklába vájt, függőleges bejáratú barlangok), broch-ok (kőtornyok Skóciában, Írországban és a Mousa-szigeten), valamint cairn-ok (kőhalmok).

A világ a Stonehenge-t ismerte meg a legelőször, és azonnal megszülettek a legendák, amelyek a nagy megalit struktúra egyediségét, rendkívüliségét hangsúlyozták. Geoffrey vagy Galfred of Monmouth, 12. századi krónikás azt írja, Merlin varázsló hozta el ezeket a köveket Írországból, mágikus művészetével. Nem akármilyen kövek ezek, óriások röptették Írországba Afrikából. A világ minden részében rebesgetik, hogy nemcsak az akarat vagy az elme ereje emeli föl a hatalmas köveket, hanem a hangrezgés is, mantrák vagy hangszeres zene. Ilyen módon utaztak a Stonehenge kövei is Afrikából Írországba, majd onnan a Salisbury síkságra.

A Stonehenge szó a hanging stones, függő kövek régebbi hangalakja. A legendák azonban egy Hengist (Hengst, csődör) nevű szászról beszélnek, aki megsértette a fegyverszünetet, és megölt néhány brit nemest. A brit király, mondja a legenda, és ez alatt feltehetően Artúr királyt érti, Merlintől kért tanácsot, milyen emléket állítson kedves fegyvereseinek. Merlin azt mondta, el kell hozni az óriások táncának nevezett kőtömböket, mivel azok tele vannak varázserővel. A kőtömbök azonban olyan nehezek voltak, hogy senki sem tudta megmozdítani. Ekkor Merlin megérintette őket, mire csodálatos módon olyan könnyűek lettek, mint a pihe. Az emlékmű megépült, és a gonosz Hengist-et is eltemették az északkeleten külön álló, magányos menhir alatt.

Merlin varázslót a kereszténység az ördöggel azonosította. Most azt mondták, Stonehenge-t az ördög építette szándékos rosszindulatból, hogy megtévessze a későbbi nemzedékeket. Egy szerzetes észrevette, hogy miben mesterkedik, és el akart szaladni, hogy értesítse a társait, de az ördög hozzávágott egy nagy követ. Éppen a szerzetes sarkát találta el vele, ezért nevezik Heelstone-nak, sarokkőnek.

Mondják azt is, hogy a Heelstone neve az elrejteni-t jelentő angolszász helan-ból származik, de eddig még nem derült ki, hogy mit rejt ez a menhir.

Egy másik legenda összekapcsolja Merlint és az ördögöt. Stonehenge-t az ördög építette Merlin utasítására. A köveket nagyon olcsón szerezte meg Írországból, mert becsapott egy vénasszonyt.

Megint mások azt mondják, hogy a druidák építették, itt tisztelték a napot, itt mutattak be rituális áldozatokat. El is nevezték két követ Altar és Slaughterstone-nak, oltárkőnek illetve a mészárlás kövének. A druidák egyfajta obszervatóriumként is használták volna a Stonehenge-t, hogy előre jelezzék a nap- és holdfogyatkozásokat. A modern druidák lelkesen fölkapták az ötletet, de Stonehenge sokkal régebbi; lehet, hogy a kelták papjai is használták, de biztosan nem ők építették. Az oltár és a mészárlás kövei egykor egyenesen álltak, mint a többi, és csak később dőltek el.

A struktúra szimmetriája alapján egyesen fölvetették, hogy Stonehenge-t talán a rómaiak építették, mégpedig „toszkán módra”; ugyanis ilyen csodálatos dolgot senki más nem hozhatott létre, csak a rómaiak. Stonehenge azonban régebbi, mint a római hódítás.

Stonehenge építésével gyanúba keverték a belgákat, a föníciaiakat, és a kelta folklór kedvenc törpéit is. Aztán kiderült, hogy Stonehenge ugyan nagyon különleges, de nem az egyetlen. Még felsorolni is nehéz lenne a Brit Szigetek hasonló megalit építményeit. Tudomásul kellett venni, hogy ezeket a helyi lakosság építette a prehisztorikus korban. Stonehenge építését csak kb. Kr.e. 2600-ban kezdték el. Először a külső árok készült el, ahol ma az Aubrey-ről elnevezett lyukak sorakoznak. Kr.e. 2000 körül hozták el a 60 nagy kék követ, nem ugyan Írországból, hanem a dél-walesi Prescelly hegyekből. Egy-egy ilyen kőtömb 4 tonna, és nem lehetett könnyű a szállításuk. A kő nem túl dekoratív, csak a friss törés helyén kékes színű, és még ez is hamar elhalványul. Mindegy, a kék kövek Nyugat-Angliában szent hírben állottak, tele mágikus erővel. Ezt ma úgy mondják, Stonehenge nem más, mint egy hatalmas generátor, és a kék kövek szolgáltatják az energiát.

Már álltak a kék kövek kettős körben, amikor, kb. 200 év múlva elhozták a kemény szürke homokkő (sarsen) tömböket is, amelyek mindegyike 50 tonna, és 21 láb magas. Helyükre kerültek a „keresztgerendák” is, a hanging stones, vagyis függő kövek. Valószínűleg soha nem tudjuk meg pontosan, miért fogtak bele ebbe az emberfeletti vállalkozásba.

Stonehenge nagyon látványos, de vannak sokkal nagyobb megalit építmények is, pl. Avebury. Sajnos a 17. században sok kövét elhordták építkezésekhez. Megvan még két kő-sugárút, amelyek egy kőkörhöz vezetnek, az Overton Hill tetején. Valaha 200 kő is szegélyezett egy sugárutat, de mára csak kevés maradt. Azt mondják, hogy a sugárutak egy kígyónak a teste, a kőkör vagy szentély pedig a kígyófej vagy a nap jelklpe. Van itt egy Hackpen Hill nevű domb is, hac kígyót, pen fejet jelent. A napkorong és a kígyó szimbólumait sokszor használták együtt régi kultuszokban, pl. Egyiptomban.

Lehet, hogy a nagy kört valaha vizesárok vette körül, részben védelmi céllal, de talán azért is, hogy benntartsa az energiákat. Később is ezért építettek vizesárkokat a várak körül.

Érdekes Avebury azért is, mert számos ley vezet rajta keresztül. A ley kiépítetlen út, irányát jellemző tájalakulatok, pl. dombok, vagy magas építmények, főleg templomok mutatják. A leghosszabb ley Land’s Endtől Glastonburyn és Aveburyn át egészen a suffolki Bury St. Edmunds-ig vezet, és sárkányútnak nevezik.

Csak a leghíresebb megalit konstrukciókat említsük meg: Rollright Stones Oxfordshire-ban. A kör kb. 70 kövét a király embereinek nevezik, a pár méterrel távolabb, magányosan álló menhir a király. Van még a közelben néhány egymásnak döntött kő: a suttogó lovagok. Őket egy varázsló változtatta kővé. Egyszer az egyik követ el akarták szállítani, de éjjel mindig visszament a helyére. Azt is mesélik, hogy a lovagok minden éjjel lemennek a dombról, isznak a folyóból, aztán visszatérnek.

A somerseti Stanton Drew-ban három kőkör van, két kősugárút, egy barlang, és egy feldőlt menhir, a Hautville’s Quoit. A legenda szerint egykor itt esküvőt tartottak szombat napján, és mindenki késő éjszakáig táncolt. A hegedűs éjfélkor letette a hangszerét, azt mondta, hogy vasárnap nem zenélhet. Ekkor azonban megjelent egy sötétruhás idegen, és folytatta a hegedülést. A násznép egyre gyorsabban táncolt, nem is tudták abbahagyni. Hajnalban a zene elhallgatott, és ekkor derült ki, hogy a hegedűs maga az ördög. El akartak menekülni, de az ördög kővé változtatta őket.

Mondják azt is, hogy rosszul jár, aki a köveket meg akarja számolni, vagy le akarja rajzolni: súlyosan megbetegszik, és hamarosan meghal.

Az ördög kereskedett Yorkshire-ban is, megharagudott Aldborough lakóira, és kőnyilakat lövöldözött a Howe Hill tetejéről, hogy elpusztítsa a várost. Célt tévesztett, és a kövek azóta is ott vannak, ahol leestek. Ezek a Devil’s Arrows, az ördög nyilai.

A cheshire-i Bidston Hill homokkő oldalába nem ördögöt véstek, hanem egy napistennőt, aki a jobb kezében kulcsot tart, lábainál macskafejű holdistennő kuporog. Van itt egy ló is, nyakán napszimbólummal, akit csak Kr.u. 1000 körül vágtak a hegyoldalba.

Különösen sok a megalit struktúra Cornwallban, pl. egy magányos menhir Catchall mellett. Vak hegedűsnek nevezik, ő is azért vált kővé, mert vasárnap játszott a táncolóknak. Boleigh mellett 19 kőből építettek egy kört, ők a Víg Leányok, tánc közben váltak kővé. A Bowl Rock-ot óriás dobta le a völgybe. A Mén-an-Tol a számos lyukas kő egyike; minden betegségből kigyógyul, aki átbújik rajta. Kisebb lyukas kövek is gyógyítanak, de ilyenkor elég, ha csak a kezét dugja át rajta a páciens. Az antrimi Holestone-hoz pedig jegyespárok látogattak el, hogy boldog és termékeny legyen a házasságuk.

Kísérteties hely az ugyancsak cornwalli Cheesewring, itt óriási kőtömböket tornyoztak egymásra. A legenda szerint egy druida élt itt, akinek arany kelyhéből sose fogyott ki az ital, és ő mindig megvendégelte a szomjas vadászokat. Egyszer az egyik vadász elhatározta, hogy kiüríti a kelyhet, és amikor nem sikerült, zsebre vágta, és ellovagolt. Lova azonban megbotlott egy sziklán, a vadász meghalt, a kelyhet pedig vele együtt temették el. Rejtélyes dolog, de a régészek tényleg találtak egy sírt a közelben, és benne egy Kr.e. 1500 körüli arany kelyhet. A kehely üres volt…

Mondják, hogy Cheesewring legfelső köve körbefordul, ha kakaskukorékolást hall; de azt is, hogy az egész hatalmas generátorként működött, mint szinte kimeríthetetlen energiaforrás.

Cornwallban, de Angliában más helyeken is keresztnek, szász keresztnek neveznek monolit kőoszlopokat, amelyek biztosan régebbiek a kereszténységnél. A cornwalli Sancreed templom udvarán álló obeliszkre pl. egy liliomot és egy kitárt karú férfit faragtak.

Írország híres kőemléke a meath-i Newgrange, Kr.e. 2500-ból, egy díszített kövekből formált, hatalmas síremlék. Külső és belső falait spirálokkal, rombuszokkal, kelyhekkel, gyűrűkkel és mindenféle geometriai ábrákkal díszítették. A spirál valószínűleg kígyót jelképez. Azt mondják, itt temették el Tara királyait.

A fermanagh-i Fehér Szigeten a régi kolostort díszítették óriási monolit kőfigurák: papokra és lovagokra emlékeztető alakok, meg egy sheila-na-gig, hölgy obszcén pózban. Egy idő után el is rejtették ezeket a „pogány” figurákat, de a legenda szerint minden éjjel kijönnek az udvarra, és szomorúan nézegetik egykori boldogságuk színhelyét.

Északi országokban, még a távoli Új-Hebridákon, az Orkney és a Shetland szigeteken is vannak tündérkövek: fekvő lapos kövek, amelyek mélyedéseibe a halottaknak szánt adományokat tették. Ezeken a zord helyeken is sok megalit emlék van, pl. a skóciai Kintrawe-ban egy 3,30 m magas menhir, amely talál a hajóknak mutatta a biztonságos kikötőhelyet. Az Orkney szigeteken van a Skara Brae, tíz, szorosan egymás mellé épített kőház, amelyeket kőpadokkal és kőágyakkal rendeztek be. Biztos, hogy valaha itt emberek laktak, mert díszített kerámiát is találtak. Avevury-hoz hasonló kőkövek is vannak errefelé, pl. Stennes-nél a Ring vor Brogar, és az 1500 km távolság ellenére sok a közös vonás. Szintén az Orkney szigeteken, Hoy-on áll egy óriási homokkő menhir, amelynek belsejében négy embernek való kőfekhelyeket alakítottak ki, kőpárnákkal. Az álló kő belül végig üreges, tetején nyílás van, hogy beengedje a fényt, vagy kiengedje a füstöt. Ma úgy hívják, Dwarfie Stone, a törpe köve.

Lewis szigetén találjuk a Callanish állóköveket, kőkört egy elhagyatott, kopár, mocsaras vidéken. Egykor kövekkel szegélyezett sugárúton lehetett megközelíteni. A körből is kőutak ágaznak el, ami az egész építménynek keresztalakot ad. Felülnézetből olyan, mint egy bazilika alaprajza. Talán templom volt, amelynek fából és vályogból készült falai és teteje elpusztultak, szabaddá téve a menhireket? Az építmény a Kr.e. 2000-ből származik, de nagyon rejtélyes, minek építettek egy ilyen nagy templomot a szinte lakatlan szigeten.

A legenda úgy tudja, hogy egykor egy király, aki pap is volt, hajókon szállítatta az óriási kőtömböket a szigetre, amelyeket aztán „fekete emberek” állítottak fel. A királyt más papok is kísérték, akik madárbőr- és tollruhát viseltek. A fekete emberek meglódították a fantáziát. Ha a Stonehenge kövei eredetileg Afrikából származtak, miért ne hozhatták volna Callanish köveit is onnan, a fekete emberekkel együtt? Vagy a fekete emberek nem mások, mint az ördögök, ki más állíthatna fel ekkora köveket, ha csak nem a Sátán személyesen.

A későbbi legenda szerint Szent Kieran hirdette a kereszténységet ezen a szigeten, és mindenkit kővé változtatott, aki nem volt hajlandó áttérni az új vallásra.

Nemrégen még úgy hitték, hogy nyári napfordulón, napkeltekor egy fénylő lény halad végig a kő-sugárúton, és ilyenkor mindig megszólal a kakukk. Más legendákból tudjuk, hogy a kakukk a Tir-nan-Og áldott szigetek, Predeu Annwn, a kelta paradicsomé. Ez egy földalatti világ, amelyet csak a tengeren keresztül lehet elérni, a fénylő lény pedig nem más, mint Dagda, a halottak ura.

A Shetland-szigeteken túl már csak a hideg tenger van, délen azonban a tenger nem szabott határt a megalit kultúra terjedésének. Úgy hiszik, volt egy nagy félsziget, Lyonesse, amely Land’s Endtől egészen a Biscayai Öbölig húzódott, és hajdan összekötötte a Brit Szigeteket a mai Franciaországgal. Lyonesse-t elöntötte a tenger, nem maradt több belőle, mint a Scilly és a Csatorna-szigetek. A Biscayai Öböl túlpartján pedig ott volt Carnac, egy ősi szent hely, vagy földi energiaközpont.

A bretagne-i Carnacban is kőkörök, kő-sugárutak vannak. Ezer kő is szegélyezett egykor egy-egy ilyen sugárutat, de a legtöbbet beépítették az új házakba. A Le Menec óriási kőtömbökkel indul, amelyek fokozatosan kisebbednek, végül az utat már csak 30-60 cm-es kövek jelzik. Néhol a menhirsor a tenger alatt is folytatódik. Itt van „a boszorkány köve”, egy hajdan 20 m magas, 340 tonnás kő, amely valaha feldőlt, és négy darabra tört. Carnac közelében, Er-lanic szigetén két kőkör is van, az egyik csak apály idején látszik teljesen, a másikat ritkán lepi el a víz. A legenda szerint 140 templom van a víz alatt. Mesélik, hogy derült, szélcsendes időben ma is lehet hallani a harangszót Lyonesse templomaiból, ami már csak azért is érdekes, mert Lyonesse, ha ugyan volt ilyen félsziget, jóval a kereszténység megérkezése előtt elmerült a tengerben.

A Scilly és Csatorna-szigetek is tele vannak megalit építményekkel, sőt azt mondják, a Scilly-szigeteken háromszor annyi van, mint egész Cornwallban, pedig már ez is nagyon nagy szám. Annyi a temetkezési hely ezeken a szigeteken, hogy sokan azt gondolják, talán ezek a kelta mondavilág halott-szigetei. De van egy „túlvilágra nyíló kapu” a Flannan szigeteken is, Skóciától nyugatra.

Kövek, mint a földi és a túlvilági élethez szükséges energia generátorai, talán az atomenergia komoly vetélytársai, manapság kevéssé vizsgált alternatív energiaforrás. Kő van elég, és nem is bomlik el olyan gyorsan, mint a plutónium. Mivel a spiritualitás már csaknem kiveszett a világból, a tudósok bizonyára megpróbálják a szent aura nélkül. Lehet, hogy sikerül.

< Korona | Napkelet rejtett kincsestára | Krokodilok >

Page last modified on March 03, 2008, at 10:34 PM